Gyorsan szeretném eloszlatni a kóbor reményeket tápláló, buzgóvérű férfitársaimat, itt nem egyfajta romantikus lányregényből szoft-pornóba átcsapó elmélkedés a csapásvonal. A valóság ennél sokkal prózaibb lehetne, de inkább csak egyszerűbb.
Szimplán csak arról van szó, hogy nehéz, néha már lehetetlennek tűnik megtalálnom az egészséges egyensúlyt két számomra oly kedves szenvedélyem gyakorlásában. Hogy miért is akkor probléma ez? Mert az ember szívesen csinálná ezt is, meg egy kicsit azt is, lehetőleg egyszerre és olyankor, mikor erre az időjárás teljességgel alkalmatlan. Vagy ha mégis megfelelő, akkor jellemzően valami egész mással kell foglalkozni. Az sem mindig keserédes, de dilemma nem kicsi.
A természet szeretete fontos.
Alapvetően két hobbim van, melyek, ha nem is állandó, de gyakori versenyben állnak egymással. Az egyik, és direkt nem első, a horgászat.
Nincs is annál szebb, mint éhes halakkal birkózni a naplementében.
Pecázni sokféle módon lehet, viszont csakúgy, mint a többi szenvedély, nem épp pénztárca szeretgető és meglehetősen időigényes. Emellett mindig kell valami újabb high-tech eszköz vagy felszerelés, hogy elmondhassam, kinőttem az amatőr ligából. Másrészről viszont kevés nyugtatóbb dolgot tudok elképzelni, mint elvonulni a természet lágy ölére, hátrahagyva a modern élet manapság eltúlzott komfortját. Sokkal megnyugtatóbb kora reggel a vízre meredve kevergetni egy meleg teát, miközben a nádban üvöltenek a vadkacsák, mint otthon a tükör előtt azon görcsölni, hogy időre sikerül-e kakasosra lőni a rőzsét.
Íj a kézben, lövésre készen.
Aztán itt a másik, számomra oly kedves időtöltés, az íjászat. Ennek története ugyan nem nyúlik olyan régre, mint a horgászaté, hisz nem egész két éve űzöm, de ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy valamelyest függővé tegyen. A természet közelsége ebben a szakágban szintén meghatározó és azért bevallom, biztonságérzettel tölt el, hogy végülis, fegyver van a kezemben.(#neálljelémhaélniakarsz)
Ellentmond mindennek, hogy a vadászat viszont egyáltalán nem villanyoz fel. Nem látom benne az élvezeti faktort, hogy vérben fogó szemekkel ücsörögjek az avarban, vagy épp a fa tetején, hogy egy arra tévedő őzbakot, esetleg vaddisznót lőhessek át a másvilágra. Persze egy vadász szemével az sem túlontúl ésszerű, hogy mi sport íjászok pedig egy-egy verseny alkalmával, az erdőben mászkálva, pont a vadászatot utánozva lövöldözünk gumiállatokra. De nincs is ezzel különösebb gond, elvagyunk így egymás mellett.
A választás tehát ebben az esetben sem könnyű, de igazából az is lehet, hogy csak én teszem bonyolulttá. Egyszerűen csinálni kell, amit az ember szeret, és akkor kell, amikor arra lehetőség van. Szóval, ha lehetőségem lesz, elmegyek pecázni. Ezt most el is döntöttem. Aztán ha úgy alakul, akkor lehet, hogy mégis íjászkodni megyek. Majd még meglátom.
